Búcsúzol valakitől. Halott. A tisztelet hozott a sírja mellé, a szeretet? Talán mindkettő. Halott. Tudod. Ám érzed: élőbb, mint amikor élt. Benned. Míg élt, közel volt és távol. Most már szüntelen veled. Érzed a temetésen, kilépett ő térből és időből. Ezentúl egyszerűen van. Nem változik. Magadban hordod a halottad.

Siratod. Őt? Magad? Végső soron te maradtál szegényebb. Ő hiányzik? Vagy csupán az, amit jelentett? Mit érzel? Túl kell élned minden halált. A magadét is túléled.

Te még élsz.

A temetés nem mindennapi esemény. Halottaink azonban az élőknél elevenebbek bennünk. Egy mozdulat, egy hangsúly, egy kötődés valamely helyhez. Érzed, tovább él. Aztán elfog a kétség. Csak benned?

Temetés. Koszorúk. Virágok. Megszakadt kapcsolat. Ám te élsz. A megszakadt kapcsolat száz új után kiált. Ne tagadd. Az élet a gyászban is több, mint a halál. Halál. Élet. Megmondta már valaki, mi a kettő? És ha egy csupán?

Hogy ő lenne a koporsóban, akit szerettél? Legkevésbé hiszed. A teste. Nem ő maga.

A sír nem börtön. Emlékhely csupán. Őrzőhelye a csontoknak. A pornak. De a csont, a hamu, a por nem ő, mert ő valaki volt. Itt csak a valami maradt meg belőle.

Állsz. Nézed a sírgödröt. Repedés a mindenségben. Nem zárt gödör, hanem inkább hasadék, melyen át a halálon túlra látok. Nem kétségek közötti remény. A remény pedig az öröm hajnala. Itt hasad rám a temetésen.

Sírsz? Letörli arcodról a könnyeket a kétségek közötti remény, s benne, mint a hajnalban kelő Nap, az öröm."

 

(Mácz István: Temetés)